Hét

 [Részlet Martin Gregory naplójából]

Október 18., szerda

Este fél 10. Ahogy itt ülök, és várom, hogy Scalf visszatérjen a városból, meg kell kérdeznem magamtól, hogy mit is csinálok ebben a lerobbant, Isten háta mögötti motelszobában…

Ma délután a La Guardiáról a Republic járatával repültem Knoxville-be, ahol autót béreltem, és a hegyeken át Tennessee-ből áthajtottam Pineville-be. Már besötétedett, mire átkeltem az államhatáron, úgyhogy még nem mondhatnám, hogy „láttam Kentuckyt”. Megálltam egy hamburgerre egy út menti étkezdében Middlesboro belvárosában, és nagyjából fél kilencre értem a motelbe.

Amennyire meg tudom ítélni, senki sem követett.

Úgy tűnik, hogy én vagyok az egyetlen vendég, ami nem különösebben meglepő: a Fenyőerdő Autósszálló nyilvánvalóan látott már jobb napokat is.

A faházakra külsejükből ítélve ráférne némi alapvető renoválás. Scalf a pocsék időt okolja a vendégek alacsony számáért – azt állítja, hogy egész héten egy lélek sem járt erre. De bizton állíthatom, hogy épeszű ember még napos időben is megállás nélkül továbbhajt, ha meglátja ezt a helyet.

Miután megérkeztem, az első dolgom az volt, hogy kinyitottam az összes ablakot, és átkutattam a kalyibát az előző lakók nyomai után. Az ágy alatt találtam egy üres tonhalas konzervet, dugig tele cigaretta-csikkekkel és halott csótányokkal; egy fél pár olcsó fülbevalót; egy sárga körömreszelék-kupacot és egy üres Nehi üdítősüveget. A fürdőszobában egy fehér, műanyag spermicides tubus hevert a zuhanyfülke szappantartóján. Mindent befújtam dezodorral, de a szobát még mindig a lábszag és a szex pállott levegője uralta.

Minél előbb túl vagyok ezen az egészen, és elhúzok innen a fenébe, annál jobb.

Scalf egész barátságosnak tűnik, habár kénytelen leszek megvárni, míg kijózanodik, mielőtt elmagyarázom neki a dolgokat. Amikor megérkeztem, épp az iroda recepciós pultja mögött állt, és telefonon beszélt. Egy nyitott üveg Bourbon állt a pénztárgép mellett. Beléptem az ajtón, ő pedig felemelte a kezét – részben üdvözlésképpen, részben azért, hogy jelezze: várjak –, aztán a telefonnal és az üveggel felszerelkezve, kissé bizonytalan léptekkel betámolygott a hátsó szobába. Vagy tíz percig volt odabent. Nem hallottam pontosan, de úgy hangzott, mintha dühös lenne valamiért.

Mialatt várakoztam, elolvastam a pult poros üvege alatt kiállított, régi képeslapok reklámszövegét. Az egyik szerint „minden júniusban csodás rododendron borítja be harang alakú, rózsáslila virágaival a domboldalakat és a hegyormokat”. Valamennyi kártya aljára azt nyomtatták: „Fenyőerdő Autósszálló: remek ételek és meleg fogadtatás! Pineville-től alig 15 mérföldre keletre, a 25E mentén!”

Amikor a fickó visszatért az irodába, ragaszkodott hozzá, hogy kezet rázzon velem, „üdvözöljön” és bemutatkozzon – meglehetősen hivatalosan, Zachariah Scalfként. Megkérdeztem, hogy van-e szobája, de jobbnak látta csak állni ott, és hűteni a tüdejét. Kínszenvedés volt hallgatni: lassan beszélt, gondosan formálva minden szót, hogy össze ne folyjanak, és mindent a kelleténél tovább magyarázott. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy Print Begley-ről kérdezzem.

Ha rokonságban áll vele, akkor minden bizonnyal apai ágon, mert ennek a fickónak az ereiben egy csepp indián vér sem folyik. Scalf minden ízében fehér és girhes – akárcsak a motelje. Valahogy a legkevésbé sem olyan, amilyennek elképzeltem. Igazi bumburnyák. A negyvenes évei végén járhat, iszonyúan elhízott, sápadt és beteges külsejű. Cowboy-csizmát visel, elnyűtt farmert, amit hatalmas bőröv rögzít dudorodó sörhasán, és retkes Almann Brothers pólót. Hosszú, őszes-vörös haját hátrafésüli, így csimbókokban lóg a vállára. Mintha egy hatvanas évekbeli motoros banda hagyta volna itt. Derék öregfiúnak néz ki, szemének azonban van egy gonosz, kapzsi kis metszése, ami a legkevésbé sem tetszik. Egy ponton elmondta, hogy helikopterpilóta volt Vietnamban, amit nehezemre esik elhinni.

Miután már beszélgettünk egy ideje, váratlanul bejelentette, hogy abban a szent pillanatban be kell mennie a városba. Lekapott egy kulcsot a tábláról, és elém csapta a pultra, mélyet lélegezve, mintha az ismerős mozdulat egy kicsit kijózanította volna. Aztán magához vett egy zöld, bolyhos mellényt, ami egy ősrégi vízhűtőre terítve lógott, a vállára vetette, és imbolyogva kiment a hátsó ajtón.

Néhány másodperccel később hallottam, ahogy egy kocsi kifarol.

Utóirat: csak most vettem észre, hogy a kalyibám ajtaján nincs zár, úgyhogy beillesztettem egy széket a kilincs alá, és mögé húztam a komódot támasztéknak. Nem hiszem, hogy bárkit távol tartana, de legalább nyerek vele egy kis időt felkészülni.

Most persze azt kívánom, bárcsak hoztam volna magammal valami olvasnivalót. A tévé nem működik, az éjjeliszekrényen heverő Gideon Biblia pedig nem sokat segít. Úgyhogy csak az alvás marad.